2014. december 18., csütörtök

Vég

Az incidens után, mintha minden életerőm és szellemi energiám elhagyott volna. Elszáradtam, összezsugorodtam, mint egy fonnyadt gyümölcs az őt aszaló napon, vagy akár a gyökerestül kitépett gaz. Sikerült ugyan megvalósítanom a bosszúmat, de most itt maradtam cél nélkül, elveszetten. Én már korábban is éreztem, hogy nemsokára itt a vég, de amikor megcsapott a halál szele, akkor tudtam, hogy nem lesz könnyű menet. Elhatároztam, hogy bármennyire is csak a bosszúvágy éltetett, az itt és Angliában összegyűjt jelentős vagyonomat a kis Pearl-re hagyom és ennek az akaratnak a végrehajtásával Bellingham kormányzót és Wilson tiszteletest bíztam meg.
Amikor már annyira nincs kedved élni, hogy szinte várod a saját halálodat, akkor úgy érzed, hogy milyen jó lenne ha már jönne, és elvinne téged, de az utolsó pillanatokban hiába kívántad úgy eddig hogy meghaljál, valamiért az emberek úgy vannak tervezve, hogy az utolsó pillanatokig kapaszkodni próbálnak az életükbe. Egyesek szerint ennek az az oka, hogy félünk az ismeretlentől és ez által hiába hazudunk magunknak is, félünk a haláltól is.
Amikor elért engem halálos ágyamon a végső pillanat, úgy éreztem, hogy semmi értelme nem volt az egész életemnek, és hiába halok meg. A halál hideg kézként fonódott a nyakam köré, még nyögtem egy utolsót, ezzel kilehelve kárhozatra ítélt, saját magamat undorító lelkemet.
írta:Lehoczky Noémi

Új-Angliai ünnep (10.rész)


A városban valamiféle ünnepség készülődött és úgy gondoltam, hogy a nagy tömegben pont itt lesz az alkalmam elkapni Pearl-t és megtudakolni tőle, hogy mit terveznek Hesterék. Így is tettem. Az ünnepségre eljött az egész város, annyira nagy tömeg volt, hogy egy tűt nem lehetett leejteni a főtéren. Ki is szúrtam a skarlát betűt családot, s láttam hogy Pearl már-már elkóborol.
Akcióba is lendültem, sikerült is beszélnem vele. El akarnak hajózni innen. Ennél jobb alkalmat nem is választhattak volna, az ünnepségre a kalóztengerészek is ellátogattak, tehát egyáltalán nem volt feltűnő, hogy egy hajóutat szerveztek be. Nagyon okos, de én túljártam az eszükön.
Rögtön meg is kerestem azt a kapitányt, akitől a hajókat lehet bérelni és úgy adagoltam be neki a mondanivalómat, mintha én is Hesterékkel lennék. Persze el is hitte és lefoglalt nekem egy harmadik helyet.
Azonban még a kapitánynak tisztázni kellett ezt az egészet Hesterrel, tehát elvonultam a tömeg legszélére, hogy onnan vizslashassam Hester reakcióját amikor meghallja, hogy én is velük tervezek menni. Meg is lepődött és a félelem árnyékát véltem átsuhanni az arcán, de ez csak egy pillanat erejéig tartott, utána rögtön visszavette a kifejezéstelen maszkját.

Eközben Dimmesdale tiszteletes a templomban tartotta végső beszédét, most készült lemondani állapota miatt. Ilyen betegesen nem tudja tovább vinni a beszédeket, miséket. Legalábbis erre hivatkozott, de én tudtam, hogy igazából csak azért búcsúzik el, mert elhajózni kívánnak Hesterrel.
A templom ajtó kinyílt és kijött rajta  még több ember, akik eddig a misét hallgatták. Most végre megkezdődhetett volna az ünnepség, ám Dimmesdale tiszteletes ragaszkodott hozzá hogy átveszi a szót. Nagyon fáradtnak, sápadtnak és erőtlennek tűnt, de mindezek ellenére feltápászkodott a pellengérre(!) és onnan kezdett el beszélni. Legnagyobb megdöbbenésemre Hestert és Pearlt is odahívta maga mellé. Az egész oly elképesztő gyorsasággal történt, legalábbis az én számomra a döbbenet hatására valószínüleg. Ott állt a két bűnös és a bűnükből született gyermek a pellengér tetején és Arthur elkezdett prédikálni valamiről. A meglepődéstől alig tudtam odafigyelni a szavaira, de azért a lényegét megértettem. Beismerte a bűneit. Az egész nép előtt. Mindenki felbolydult, majdnem lázadás tört ki, senki nem bírt nyugton maradni és meg is értem őket. A szeretett makulátlannak hitt papjukról kiderült, hogy 7 évig hazudott nekik és ő volt a bűnös szerető.
Arthur megkérte még utoljára Pearl-t, hogy csókolja meg mielőtt meghal, és a kislány gyermeki érzelmeit kinyilvánítva meg is tette apja(!) kérését. Ezek után az ifjú pap kilehelte a lelkét az egész nép előtt otthagyva őket az értetlenség és a meglepődés határán lebegni.

Bekövetkezett (9. rész)

Bekövetkezett amitől féltem.  Az esti kitérőm utáni napon, amikor Arthur hazatért Eliot apostoltól, próbálkoztam mindenféle mézes-mázas szavakkal, gesztusokkal megnyerni a tiszteletest, felajánlottam neki, hogy sápadtsága és fáradtságára adok gyógyszert, de mindent visszautasított, amit eddig sosem tett. Ebből azt szűrtem le, hogy találkozott Hesterrel és az a nő minden elmondott rólam. És valamilyen okból kifolyólag jobb állapotban találtam a tiszteletest, mint legutóbb. Vidámabb volt és mintha talán egy kicsivel erősebb is lett volna. Fogalmam sem volt, hogy mi történhetett kettejük közt, de muszáj volt kiderítenem. Egy emberre tudtam gondolni, aki szóba jöhetett, Pearl. Ő még kislány, simán a lelkére tudok beszélni, hogy kiderítsem mi folyik Hester és Arthur között. És hogy honnan tudom, hogy Pearl tud-e erről az egészről? Ugyanis Hester mindig mindenhová magával viszi a kis Pearl-t, soha sem hagyja otthon egyedül, más meg nem vigyáz rá, mert a bűnt és a törvénytelenséget látják benne az emberek, ami undort kelt bennük.
Szóval kiküldött az ifjú pap a szobájából, hogy neki nem kell semmiféle szolgáltatásom, merthogy már jobban van. Én meg ott álltam, az orromra csapott ajtóval és ekkor tudatosult bennem, hogy közel a vég. Nagyon közel.

Magány (7.rész)

Most, hogy már a drága Dimmesdale barátomat is el fogom veszíteni Hester miatt, nem mintha nem lettem volna kegyetlen vele, de mégiscsak ő volt az egyetlen barátnak mondható ember az életemben, és most emiatt az álnok nőszemély miatt őt is elveszítem. Kezdtem úgy érezni a Hesterrel folytatott vitám után, hogy teljesen egyedül vagyok ezen a világon, és senki és semmi nem segíthet már rajtam. Áttértem a tisztességes életről a gonosz, ocsmány életformára, ami még engem is elundorít. Ez a bosszúállás éltetett, és most, hogy még ez is kezd kicsúszni a kezeim közül nincsen célja az életemnek.
A vitánk után hazabaktattam magányos hálószobámba és elővettem a 7 éve őrizgetett Whiskey-met. Ez segíthet talán, bár orvosként tudom jól, hogy mi az alkohol hatása, de ebben a végső elkeseredésemben muszáj volt valami jó erőset innom.
Miközben szobám félhomályában a karosszéken pihentettem elfáradt és meggörnyedt testrészeimet az életen gondolkoztam. Mi lett volna, ha Hesterrel együtt jövök át ide Massachusettsbe? Talán akkor nem csalt volna meg? Esetleg Pearl az a gyönyörű, ördögi kislány az én gyermekem lenne?
Vagy teljesen más gyerekünk lenne? Esetleg egy fiú? Ha fiam lenne biztosan Robertnek nevezném el. Hiszen ez a valós nevem, és ha már én nem viselhetem, legalább a fiam viselhesse büszkén. De ezek mind csak ábrándok voltak. A múltat nem lehet megváltoztatni, és ha meg is lehetne, akkor is ez a sorsunk. Néhány filozófus szerint akármit csinálunk a múltban, a jövőnk így is úgyis úgy fog alakulni, ahogy Isten nekünk már a születésünkkor megjósolta. Egy sorsunk van, bármi kilengés adódik az idősíkon, a végpont mindig ugyanaz. Megváltoztathatatlan.
Ezzel próbáltam nem felemészteni magamat. Nem tudtam volna másképp csinálni, hiszen ha másképp teszem a feleségem akkor is megcsal. Hiszen ez az élet rendje. Én azért lettem teremtve, hogy bosszút álljak, Hester azért, hogy kiállja a megaláztatásokat a skarlát betűt viselve, és szegény Arthur Dimmesdale pedig azért, hogy a bűntudat felmarcangolja belülről és teljesen leamortizálódjon. Ha belegondolunk Isten nagyon kegyetlen.
Szóval ilyen dolgokon filozofáltam és észre se vettem, hogy pillanatok alatt lecsúszott az az egész üveg Whiskey és már nyúltam is a következő üvegért. Borzasztó vagyok, ilyet sosem szabad tenni. 2 üveg Whiskey az már nagyon sok. De valamilyen okból kifolyólag nem tudtam ellenállni a késztetésnek és azzal az üveggel is mind megittam. Hulla részegen lefeküdtem puha ágyamra, és innentől nem emlékszem semmire.

Szörnyeteg lennék? (6.rész)

Nagy meglepetésemre, az egyik délután Hester jött oda hozzám beszélgetni, miközben épp gyógynövényeket gyűjtögettem a félszigeten, amikor odajött hozzám és megszólított.
Miután pár szót beszéltünk, láttam az arcán, hogy megdöbbenéssel figyelte, mennyit változtam ezalatt a 7 év alatt, meg is kérdeztem tőle, hogy mit lát az arcomon, hogy ennyire nézi, és erre csak csípős választ adott. Az évek folyamán megeredt a nyelve ennek a nőnek az egyszer biztos.
Közölte velem, hogy amit 7 éve ígért nekem (hogy nem árulja el senkinek a múltban kettőnk között történt dolgokat) azt most ő el fogja mondani Arthur Dimmesdale-nek, hogy ne kínozhassam tovább, mert hogy így ezzel megcsalta az egyetlen embert, akihez még hű maradhatott volna. Ezek után egy kisebb vitába keveredtünk, ő azt mondta jobb lett volna, ha már az elején a bírók elé állítom a szeretőt leleplezve ezzel bűnét és tán még az is jobb lett volna ha akkor 7 éve meghal, minthogy most szenved és ebben egyet is értettem vele, hogy jobb lett volna neki, ám így nekem volt hasznom belőle, mert kínozhattam a férfit aki tönkretette az életemet. Megérdemelte. Biztos, hogy megérdemelte. Ez Isten akarata. Csakis azért változtatott szörnnyé, hogy őt gyötörjem. De igazából ennek az egésznek az okozója az én szívélyes feleségem. Miatta váltam szörnyeteggé, de őt a skarlát betűre hagytam, ha az nem állt bosszút értem, akkor én se tudok.
végső kétségbeesésében Hester még próbált a bocsánatomért esedezni, de ez a hajó már rég elúszott. Már régóta nem olyan a kapcsolatunk, hogy ennyi minden után, csak úgy odajöjjön hogy megbocsássak neki, és amúgy is könnyebb volt nekem gonosznak lenni, ahhoz nem kell túl sok erőfeszítés. Gyenge vagyok, elismerem. De nem szégyenlem ezt és még mindig úgy vélem, hogy amiket tettem nem hiába tettem és nem bántam meg semmit. Még utolsó löketként a fejéhez vágtam, hogy menjen útjára és tegyen amit akar a szeretőjével, majd visszatértem a gyógynövényeim szedegetéséhez, ezzel egy kicsit megnyugtatva háborgó lelkemet, amit már én sem tudtam megmenteni az ördög jelenlététől.

Változások (5.rész)

A pap és a köztem levő kapcsolat, látszólag nem is, de egészen más jelleget öltött, mint korábban. Már világosan láttam, merre kell továbbhaladnom, viselkedésemet próbáltam kontrollálni, így nyugodt és szelíd maradtam külsőleg, ám lelkem mélyén a gonoszság cselekvésbe lendült és bosszúra sarkallt. A bizalmas barátot akartam eljátszani, kinek Dimmesdale nyugodtan elmesélhet szorongásáról, bánatáról, kínjáról, így majd pont előttem fog feltárulni a fájdalmas titok. Ezen terveim ellenére a lelkész óvatos, érzékeny és tartózkodó maradt, ezért tovább kellett puhatolóznom nála.
De szerencsére beleláttam a lelkébe és kényem-kedvem szerint játszadozhattam vele, mint macska az egérrel. Gyötörhettem, ahogy jólesett, ha azt akartam, akkor a legkeserűbb kínokat szenvedte el. Halál és még szörnyűbb szégyen rémképeit ültettem a fejébe, és ő ezekből mit sem sejtett, csak romlott és romlott az állapota az évek során.
Egyik éjjelen viszont az ifjú pap kicselezett és nem vettem észre ahogy kisurran a házból, csak másnap reggel vettem észre, hogy nem töltötte ott az éjszakát, vagy legalábbis nagyon késő éjszaka jött haza. Fogalmam sincs, hogy mit csinált, de nagyon gyanús, és így, hogy már tudom a legsötétebb titkát az a sanda gyanúm, hogy esetleg Hesterrel találkozott. Hester előtt azonban nem csinálhattam semmit, mivel nem akartam, hogy megtudja, hogy tudom szeretője kilétét. Így csak vártam, és úgy tettem, mintha nem vettem volna észre ezt az esti incidenst és folytattam ördögi tervemet, a pap lelkének földbe tiprását.

A páciens (4.rész)

Úgy döntöttem, hogy a híremnek példamutatónak kell lennie, ezért Dimmesdale tiszteletes urat választottam lelkipásztoromnak. Ez mindkettőnknek kedvező volt, hiszen ő tanított engem a vallásra, én pedig ápoltam őt, mivel szegény ifjú pap a halála közelében járt.
Ugyanakkor nem csak a férfi állapota érdekelt engem, hanem a jelleme és a tulajdonságai is. Így alakult, hogy egyre közelebb kerültünk egymáshoz, egyre több időt töltöttem vele. Meg persze egy picit gyanakvóan fordultam a fiatal lelkész felé, hiszen mindig olyan furcsán beszél a bűneiről, és hogy ő nem érdemli meg, hogy mennybe kerüljön. Biztos valami vaj van a füle mögött, amit muszáj kiderítenem.
Idővel beköltöztem Dimmesdale tiszteletes házába, így minden hétköznapi szokását kiismertem, ami csak a javamra vált a kutatásaim során. Meg akartam gyógyítani őt mindenáron, mert tiszteletet és atyai szeretetet éreztem iránta, és ez így könnyebbé vált összeköltözésünk alkalmából. Viszont ezekkel ellentétben folyamatosan a lelkére beszéltem, belülről kezdtem el pusztítani, mivel egyre erősebb gyanúm támadt iránta. Látszott is rajta a változás, nagyon sápadttá vált és beesett az arca, szeméből mély bánat sugárzott, és látszott rajta, hogy belül ádáz harc folyik, és úgy gondoltam, hogy mindenképpen tovább kell tapogatóznom, mert nagyon sötét dolgokat titkolhat ez az ifjú pap.
Később egyik vizsgálatom során nagyon elképesztő dolgot fedeztem fel a kívülről makulátlannak látszó papon. Dimmesdale tiszteletes épp nem volt ereje teljében, egy délutáni szunyókálásból ébredt, és engem megindított a kíváncsiságom, odamentem hozzá és a szívéhez nyúlva félrehúztam az ingjét (amit még vizsgálatok közben se vetett le soha) és legnagyobb megdöbbenésemre ott virított csupasz mellkasán a skarlát betű égett nyoma. Ezután elmentem onnan, de a csodálkozásomat nem tudtam leplezni. Ilyen nincs. A férfi akivel a feleségem megcsalt, nem más mint a mélyen tisztelt ifjú pap, mindenki kedvence, a makulátlan tiszteletes.